CSORBA BÉLA
„POROD IS NEKI SZOLGÁL” (?)
A járeki partizán gyűjtőtábor méltó magyar emlékhelyének ellehetetlenítése
2004. őszén
A Duna Menti Svábok Világszövetsége szervezésében dél-bácskai útja során hat autóbusznyi egykori német lágerlakó és kísérője, hozzátartozója ellátogatott Járekra, azaz az egykori Tiszaistvánfalvára is, ahol a negyvenes évek végén a partizánok a legembertelenebb gyűjtőtáborukat működtették. A látogatók megdöbbenve tapasztalták, hogy a német temető az utolsó sírkőig eltűnt, mi több, kovácsoltvas kapuját is eltüntették, ellopták –, a temető helyét pedig egy gyárüzem — a Dikić-féle — foglalta el. Jobb híján annak bejárata közelében egy villanyoszlopra helyezték el koszorújukat, és a közös ima elmondása után csalódottan távoztak.
Az utazásuk lebonyolításában szerepet játszó tóvárosi (szerbül Tovariševo) civil polgári egyesület, a Bački forum (Bácskai Fórum)[1] vezetője, Gliša Mihajlov ezt követően a járeki helyi közösség vezetőivel több találkozót is kezdeményezett a német és a járeki szerb vezetők között annak érekében, hogy sikerüljön civilizált emlékhelyet biztosítani.
2005. május 12.
A Szerb Radikális Párt által vezetett járeki helyi közösség tanácsa hosszú huzavona után lehetővé tette, és erről írásban értesítette a Duna menti svábok vezetőit, hogy az egykori német táborlakók az 1750/7-es számú parcellán fából készült emlékkeresztet állíthassanak a valamikori német temető közelében egy dűlőút végi, szeméttel és építési hulladékokkal terített süppedékben. (Egyesek szerint a süppedék mélye is tömegsírt rejt, ami valószínű, de ezt csak egy feltárás tudná bizonyítani vagy cáfolni.) Ugyanaznap a járeki vadászegyesület engedélyezte, hogy földet vigyenek az emlékhely céljaira a közvetlenül mellette fekvő vadászterületükről.
2006. szeptember 9.
A kereszt ünnepélyes átadása előtt egy héttel ismeretlenek 10-15 kamionnyi építési törmeléket, háztartási szemetet, betondarabokat zúdítottak az emlékhelyhez vezető földútra, átmenetileg ellehetetlenítve a közlekedést. Hogy ez provokáció volt-e vagy trehánysággal párosuló arcátlanság? Egy biztos csupán: az eltakarítás költségeit végül a németek fizették.
2006. szeptember 16.
Az első emlékkereszt felállítása.
Az esemény naplóm aznapi szűkszavú bejegyzése szerint:
„Szombat délelőtt van, a Duna menti Svábok Szövetségének szervezésben egy emlékkereszt felavatásán veszek részt Pál Tiborral [a VMDP körzeti szervezetének alelnökével] az egykori járeki német temetőben, amiből már semmi nincsen – mindent leromboltak a hetvenes években. (Goran Rodić községi bírósági elnök [magánvéleménye] szerint, aki félig maga is német, azért, hogy az „elvtársak” eltüntessék a kirabolt kriptákat, vagyis saját gaztetteik bűnjeleit.) Egy csokor virágot viszek a fakereszthez, mely egy, a napokban sebtében összetúrt föld- és kőhalmon áll. (Ki tudja, hány napig marad ott?)
Két autóbusznyi német érkezett, főként egykori bulkeszi (maglići), Palánka környéki táborlakók, akiket a járeki lógerba deportáltak, illetve hozzátartozóik. Később sajtótájékoztató a járeki helyi közösségben. Kevés újságíró vesz rajta részt, abból is egy magyar – Szabó Tóth Gabika –, akit mi szerveztünk oda. A sajtótájékoztatón – álkérdés formájában – felvetem a még mindig zárolt halotti anyakönyvek kérdését. A községi hivatalnokok évek óta elszabotálják a láger halotti anyakönyveinek bemutatását a kutatóknak, noha azt folyamatosan kérik – kérjük – tőlük. Nenad Dunović, a képviselő-testület [szerb radikális párti] alelnöke később rettentően orrol rám, és ezt kifejezésre is juttatja.
Utána ebéd a [járeki] Troglavban. A németek kisebb ajándékokat, ’pénzjutalmakat’ adnak néhány helyi notabilitásnak és szervezetnek. A járeki helyi közösség 500,00 eurót kap. Ugyanannyit adnak a temerini magyar iskolának, hálából azért, mert a temerini magyarok a táborlakókat élelmiszerrel és más módon is, segítették.”
2007 során
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az emlékkereszt helyének kijelölése elhamarkodottan történt, a volt temető felől érkező csapadékvizek épp a kereszt körül gyűlnek össze, amellett valószínűleg rejtett források is táplálják a lapályos területet. A németek újabb tárgyalásokat kezdeményeztek a járeki politikai vezérekkel, döntően a szerb radikálisokkal. Szerettek volna az eddiginél jobb helyet találni. A magyar pártokkal egyelőre nem keresték a kapcsolatot, hiszen ekkor (már és még) nem voltunk hatalmi pozícióban. A járeki helyi közösség vezetői közül egyeseknek azonnal felcsillant a szeme az új lehetőséget megszimatolva. Ha lúd, legyen kövér! A Bácskai Fórum elnöke írja egyik levelében, hogy a járekiak cserében először egymillió dinárt kértek a sportcsarnok kosárlabda-pályájának befejezésére, majd ötmilliót az emberemlékezet óta épített sportcsarnokra, amit mellesleg a kilencvenes években már az orvhalászként és erdészkirályként elhíresült Mihalj Kertes is pénzelt vastagon, mégsem akart az építkezés soha befejeződni, hiszen ezzel mindig lehetett fejni valakit, leginkább Temerin községet. A németek hajlandók lettek volna 72.000 eurót fizetni. Hans Supritz és Josef Jerger kérése az volt, hogy a mai járeki temető egyik üres részében kapjanak 6×6 méternyi területet. A járeki delegáció egyik tagja – községi képviselő — viszont kijelentette: „Mi nećemo da se mešamo sa vama.“ („Mi nem akarunk veletek keveredni.“)
2008. augusztus 8.
Hivatalba lép Guszton András (VMDP) községi elnök, „polgármester“.
2008. szeptember 19.
Tárgyalások a Duna menti svábok küldöttségével Guszton András községi elnöknél („polgármesternél”).
Csorba Béla naplójából:
„Délelőtt 11-kor Guszton B. irodájában fogadtuk a Duna menti svábok küldöttségét: Hans (Johann) Supritz elnököt, Josef Jerger alelkököt, Stjepan A. Seder (Söder) karlócai ügyvédet, az ottani szerb-német baráti társaság képviselőjét és Gliša Mihajlovot, a Bácskai Fórum tovariševói (tóvárosi) elnökét, a Duna menti svábok egyik itteni szószólóját.
Supritz Johann 1939-ben született Palánkán, jól beszél szerbül, magyarul mindent ért, és egyszerűbb kérdésekről beszélgetni is lehet vele nyelvünkön. Elmondta, Dunacsében [a ’partizánkorszakban’] egy Sári Lili nevű „szép, fiatal” tanítónő volt az első nevelőjük. A környékbeli magyar és szlovák béresek gyerekeitől ragadt rá mindkét nyelv ismeretéből valami.
Gliša Mihajlovnak magyar a felesége, vezetékneve Galambos. Az extrém szerbekkel sok baja volt. ’Én voltam az első, akitől elvették a fegyvert – szabályosan bejelentett pisztolyom volt –, mondván, hogy nem vagyok megbízható.’ (Még Milošević idején.) Valamennyire ismeri a magyar történelmet: a turulmadár mibenlétéről kérdez, hallott Árpád fejedelemről. Ő azt hallotta, hogy a turul vezette be a magyarokat a Kárpát-medencébe.
A mi küldöttségünk: Gusztony B(andi), Matuska Márton (szokás szerint ismét késik), én, s kérésemre bejön Sifler Adolf (ragadványnevén Sícó), hogy megmutassa a tavalyi járeki koszorúzásról készített fényképeit.
Látogatásuk célja, hogy előremozdítsák a járeki táborlakók emlékművének az ügyét. Végül is nem a mostani kereszt helyén akarnak emlékművet, hanem a [jelenlegi] temetőben, a kápolna közelében. A temető kezelője a kommunális vállalat, Guszton kivitelezhetetlennek tartja az ötletet, egy területrészt kéne biztosítani a német és a magyar emlékkeresztnek. Szerintem lesz még nehézségünk, ennek az ötletnek Járekon nem sok híve lehet – de bele kell vágni!
[Vendégeink meglepődnek, amikor hallják tőlünk, hogy a járeki lógerban magyar fogvatartottak is voltak, méghozzá tömegesen. Szavaik szerint ők erről most hallottak először. Ezt némi ki nem mondott kétkedéssel fogadtam, de ma már akár lehetségesnek is tartom, miután a későbbiekben olyan, gyermekként járeki lógerlakó magyarokkal is találkoztam, akik meg a néhány utcával arrább raboskodó németekről nem tudtak. A két népcsoport elég szigorúan el volt szigetelve egymástól, meg hát a nyilatkozók a lógerban töltött években még kisgyerekek voltak.]
Később Siflerrel és a vendégekkel kimegyek a járeki temetőbe terepszemlére, a vendégek utána a járeki helyi közösségbe, majd ebédelni mennek, mi meg hazaautózunk Temerinbe. Sícó eközben elmondja a másoktól is hallott mondát, mi szerint az az ember, aki traktorral lehúzta a járeki templomtornyot, évekkel később egy tűzeset alkalmával, amikor felmászott a villanypóznára, áramütés következtében meghalt: ’Magához húzta az árom, ahogy ő húzta le a tornyot a kötelekkel. Darabokba lógott a dróton. A sors így füzetett meg neki.’”
2009. május 18.
A községi elnöki kabinetben megbeszélésre került sor, melyen részt vett Hans Supritz, Stjepan A. Seder, Gliša Mihajlov, Milan Mandić, a járeki helyi közösség elnöke, Adolf Sifler temerini polgár, Dragan Tomić, a községi kommunális közvállalat igazgatója, Gusztony András községi elnök, Vladislav Capik községi alelnök és Csorba Béla.
Supritz megismételte kívánságukat, hogy a Duna menti németek emlékművét a járeki temetőben kívánja felépíteni, mert a jelenlegi helyet, ahol már van egy kereszt, nem tartja megfelelőnek. Milan Mandić többször hangsúlyozta, hogy a járeki helyi közösség tanácsa egyhangúlag úgy döntött, nem fogadja el, hogy a járeki temető területén épüljön meg az emlékmű, de megígérte, hogy egy ésszerű határidőn belül a járeki helyi közösség tanácsa ismét napirendre tűzi a kérdést, és megpóbál az emlékműnek a Duna menti svábok számára is elfogadható helyszínt javasolni.
2009. július 16.
Hans Supritz a Duna menti Svábok Világszövetsége németországi tagozatának nevében levéllel fordult a temerini községi tanácshoz, melyben kezdeményezi, hogy a JÁREKI TEMETŐBEN a bejárat közelében biztosítsanak egy 36 négyzetméter nagyságú területet két emlékmű építésére, kegyeleti célzattal.
2009. július 27.
„Temerinben a Szerb Radikális Párt által irányított önkormányzat, valamint a járeki helyi közösség 2006-ban csupán igen szerény emlékkereszt felállítását hagyta jóvá egy teljesen elhanyagolt, szemétkupacokkal teli terepen, amellett az emlékhelyet esős időben a sáros dűlőúton nehéz megközelíteni. (Ennek ellenére a gesztust a németek küldöttsége ajándékba hozott számítógépekkel viszonozta.) Az elhunytak hozzátartozói halottak napján ennél a keresztnél összegyűlve róják le kegyeletüket a megsemmisítő táborban elpusztult közel hétezer német és mintegy kétszáz magyar emléke előtt. Sem a helybéliek és a világ szeme elől eldugott hely, sem az elvadult, gazzal benőtt környezet, sem pedig a terület jogilag bizonytalan státusú jövője nem teszi lehetővé, hogy a hozzátartozók civilizált, európai körülmények között emlékezzenek az 1944 – 1946 között elpusztult ártatlan áldozatokról.
Ezt felismerve a Duna menti svábok világszervezete[2] az elmúlt három év során többször kezdeményezte egy méltóbb emlékhely kijelölését […] Kérésük sem a korábbi községi vezetés, sem a helyi közösség részéről nem talált megértésre, ami józan ésszel mérlegelve teljesen érthetetlen, hiszen a ma Járekon élő szerb lakosságot semmilyen politikai vagy erkölcsi felelősség nem terheli a bűntelen öregek, asszonyok és gyerekek tömeges, tudatos elpusztításáért. A járeki helyi közösség tanácsa még a közelmúltban is hozott egy furcsa, ultimátumszerű feltételeket szabó, a kérést lényegében elutasító határozatot, ami annál is inkább abszurd, mivel a köztemető irányítása nem a helyi közösség, hanem a község törvénnyel szabályozott hatásköre.
A VMDP és a VMSZ községi vezetői kezdettől fogva támogatásukról biztosították a történelmi megbékélés és a humanizmus jegyében született német kérelmet. A döntéshozatal azonban nem a [magyar] községi elnök, hanem a [szerb többségű] Községi Tanács jogköre. Reméljük, hogy most, amikor a szerb igazságügy-minisztérium kezdeményezésére hamarosan országszerte megkezdik az 1944-et követő kommunista állami terror során kivégzettek tömegsírjainak a regisztrálását, s állami szinten is kísérlet történik a történelmi múlttal való szembenézésre, a Magyar Koalíció szerb politikai partnerpártjai is kellő nyitottsággal fognak tekinteni a német kezdeményezésre, és elhárulnak az emlékmű megépítésének útjába görgetett utolsó rosszindulatú politikai akadályok is!”
(Csorba Béla: Emlékművet a járeki tábor áldozatainak! Temerini Újság, 2009. július 27.)
2010 februárja
A járeki helyi közösség anyakönyveket őrző irodájában – ahol engedélyezett kutatásokat végeztem az egykori láger némileg már ismert és nem titkolt első halotti anyakönyvében –, teljesen váratlanul kezembe került a haláltábor halotti anyakönyvének eddig dugdosott második és harmadik kötete is. Döbbenetes élmény volt már puszta átlapozásuk is, hiszen többszörösére, hat és félezerre növelte a bizonyított áldozatok számát. Ha arra gondolunk, hogy néhány évvel korábban az illetékesek még mindent megtettek a partizánok egyik legszégyenletesebb kollektív vesztőhelyének a teljes letagadása érdekében, akkor ez a látszólag kis felfedezés most valóban a nem várt szenzáció erejével hatott, hiszen arról szinte nyomban beszámoltam a vajdasági magyar tájékoztatási eszközöknek. Felfedezésemről az itteni sajtó nyomán németországi lapok is beszámoltak. Mindez további muníciót adott az emlékkeresztért folytatott küzdelemhez is.
2010. augusztus 23.
Naplóbejegyzésem:
„Suptitzot és Gliša Mihajlovot fogadjuk Guszton Bandival. A téma ismét a járeki emlékmű. Guszton elmondja, ő továbbra sem lát esélyt arra, hogy a községi tanácson átmenjen a németek kérvénye, ha újra beadnák. Javasolja, próbálkozzanak Tadićnál, Pajtićnál, esetleg Elezovićnál. [3] Supritz elmondja, Pajtićnál már voltak, de semmire sem mentek vele. Elviszem őket a Stari Rubinba ebédelni, S. felesége is velünk jön. Jó, baráti, őszinte beszélgetés. Utána kivezetem őket a magyarok tömegsírjához [Temerinben], s megmutatom előtte azt a kis virágágyást is, ami alatt négy német katona alussza örök álmát. Lefényképezik. Megígérem, elküldöm nekik a katonák nevét, adatait.
Supritz úgy tudja, az 1960-as évek elején (1964?) szüntették meg –számolták fel – a járeki német temetőt. Mutat egy akkor készült fényképet is, az előtérben egy fiú és egy magasabb (idősebb?) nő, arcuk kiretusálva, mögöttük jól láthatók a szántóföldön hosszan elnyúló, besüppedt, beszakadozott tömegsírok. Supritz szerint ez a parcella a mostani emlékkereszthez vezető úttól keletre a második. Valamiféle Rodićok birtoka. Ott van a tömegsírok egy része. Megígéri, küld a képből e-mailen nekem is. Fontos bizonyíték.”
2011. május 12.
Ismét a napló:
„Tegnap este felhívott Gliša Mihajlov – hosszú idő után jelentkezik. Megtudom tőle, hogy a járeki helyi közösség nem adott nekik semmilyen papírt arról, miszerint nem ellenzik, hogy a pravoszláv temetőben kerüljön felépítésre a táborlakók emlékműve. Tintor [Stojan], a radikális [párti] elnök pedig nekem ezt állította. Nyilvánvalóan hazudott; vagy hazudtak neki is? Róla inkább feltételezem az előbbit. De Gusztont se értem. Gliša elmondása szerint Supritz kérvényére a községi tanács nevében egymondatos választ küldött arról, hogy nem hagyják jóvá, hogy a pravoszláv temetőben épüljön meg az emlékmű. Holott a németek voltaképpen nem is ezt kérték, hanem azt, hogy jelöljenek ki egy helyet az építmény számára, bárhol. […]”
2011. július 8.
A Duna Menti Svábok Németországi Szövetségi Egyesülete kérvényezte — ezúttal a járeki helyi közösségnél –, hogy biztosítsanak egy földterületet az egykori láger áldozatainak emlékkeresztje számára.
2011. július 21.
A járeki helyi közösség tanácsa határozatot fogadott el, mellyel támogatásáról biztosította a Duna Menti Svábok Németországi Szövetségi Egyesületének kérvényét, és a célnak legmegfelelőbbnek a járeki kataszteri község 1770. számú parcelláját nevezte meg, amiről hivatalosan értesítette a községi elnököt (Guszton Andrást) és a községi képviselő-testület elnökét (Matuska Mihályt).
2O11. augusztus 25.
Guszton András községi elnök és Csorba Béla elnöki tanácsadó Mrđennel, a járeki helyi közösség vezetőjével egyeztet az emlékkereszt áthelyezéséről.
2011. augusztus 26.
Csorba Béla naplójából:
„Délelőtt 9-től 10,30-ig Gliša Mihajlovval és Hans Supritzcal tárgyalok a községházán az új emlékhelyről. A kb. félórás ügyet háromszor annyi ideig csűrik-csavarják: Mihajlov fontoskodásból, Supritz szőrszálhasogatásból. Végül megegyeznek abban, amit már az elején javasoltam:
– Az eddigi mocsaras területről áthelyezzük a keresztet, illetve
– a németek pénzén új keresztet ácsoltatnak LOGOR JARAK 1944 – 1946 felirattal;
– pontosítják a maglići németek látogatását (szept. 8-12.);
– az újonnan felállított kereszt környékét a község rendezteti.
Elmondom még nekik, hogy a következő lépések lesznek (a mi részünkről):
– Guszton találkozni fog Pajtićtyal, és megtárgyalják az ügyet;
– ha ez a tárgyalás sikeres lesz, a Községi Tanácson megszavaztatjuk, mert akkor remélhetőleg elhárul az akadály a Demokrata Párt helyi vezetői részéről is;
– ha nem, akkor kivisszük a községi képviselő-testület szeptemberi ülésére, és a radikálisokkal együtt meghozzuk a döntést a parcella odaítéléséről az emlékmű céljaira;
– ezt követően hozzá lehet látni az építési engedély kiadásához.
Úgy egy órával később a főutcán beérem őket kerékpárral, Supritz elmondja, telefonon beszélt a szeptemberi út szervezőivel, és megállapodtak, szeptember 10-én érkeznek Járekra úgy 11 körül, de az órát még pontosan közlik.
Három év után (még mindig csak) itt tartunk. Előrelépés: 1 cm. De már ez is valami, hitegetem magam.”
2011. szeptember 8.
Községi parcellán.
Az emlékhely tartós biztosítása érdekében a mai járeki temető közelében, de a temetőtől tisztes távolban levő községi tulajdonú 1770-es parcellára (mely most hereföld) tettük át az emlékhelyet, a helyi közösséggel egy nagyobb halmot emeltetve, s arra helyeztük a két korábbi, a „német” és a „magyar” fakeresztet. A németekét nem tudom, ki faragta, a miénket viszont igen: a VMDP nevében én rendeltem meg névrokonomnál, Csorba János asztalosmesternél.
„A VMDP temerini szervezete és Guszton András temerini polgármester erkölcsi támogatásával a járeki helyi közösség a Duna Menti Svábok Világszervezete alelnökével egyeztetve az elmúlt napokban egy a korábbinál méltóbb helyre telepítette át mind a németek, mind pedig a magyarok által korábban állított egy-egy emlékkeresztet. Az a parcella, ahol mostantól egy kis mesterséges domb látható a szorosan egymás mellet álló két fakereszt, községi tulajdonban van, és nincs messze sem a mostani, sem az egykori német temetőtől, illetve a tömegsíroktól, ahol több mint hat és félezer egykori német és magyar internált nyugszik. Ismeretes, hogy a Magyar Koalíció pártjai [VMSZ, VMDP] évek óta kérik egy tisztességes emlékhely kijelölését, mindez azonban ez idáig a községi tanács szerb pártjainak ellenállásába ütközött. Velük szemben az ellenzékben levő Szerb Radikális Párt befolyását élvező járeki helyi közösségi vezetés az utóbbi időben nagyfokú nyitottságot tanúsított egy tartós emlékhely kialakításának kérdésében, melyre az említett parcella kiválóan alkalmas volna. Mivel a községi tanácstól az eddigiek alapján aligha várható pozitív döntés, Csorba Béla a legközelebbi képviselő-testületi ülésen határozati javaslatot kíván beterjeszteni az ügyben.
Szeptember 10-én, szombaton délelőtt tíz órakor német küldöttség érkezik az újonnan kijelölt helyre egy autóbusznyi egykori internáltnak és hozzátartozóiknak a kíséretében, de jelen lesznek a temerini községi elnök, valamint a járeki és temerini helyi közösségek vezetői is.”
(Járekon áthelyezték az emlékkeresztet. Temerini Újság, 2011. szeptember 8.)
2011. szeptember 10.
Autóbusznyi német küldöttség érkezik Josef Jergernek, a Duna Menti Svábok Világszövetsége (Weltdachverbandes der Donauchwaben) alelnökének vezetésével.
A vendégek is, én is beszédet mondunk, jelen van a járeki művelődési egyesület háromtagú küldöttsége is, virággal. Egy kis meghökkenést okoz, hogy bejelentem, én is beszélni kívánok, de percek alatt minden tisztázódik. Herr Jerger üdvözli a községi és a járeki elöljárókat, röviden összefoglalja a láger történetét, és azt, milyen nehézségek után jutottunk el a mostani ideiglenes emlékkeresztig. Ám Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, mondja, majd egy Lenau-versidézettel zárja a beszédét. A vendégeket a művelődési egyesületben szerényen megvendégelik.
2011. szeptember 3o.
A VMDP és a VMSZ által alkotott Magyar Koalíció községi képviselőcsoportja vezetőjeként javaslom a KKT XXVI. ülése napirendjének módosítását oly módon, „hogy a 7. naprendi pontként kerüljön megvitatásra és elfogadásra a földterület használatba adásáról szóló végzés – Rešenje o ustupanju zemljišta na korišćenje –, mellyel tartósan megoldanánk a járeki tábor áldozatai tiszteletére létrehozott emlékhely kérdését.“
A határozati javaslat az 1770-es parcellaszámú szántóból 1o árnyi területet hasítana ki a Duna menti svábok egyesülete részére ingyenes, tartós (90 éves) használatra.
Lássuk csak, mit őrzött meg ebből a naplóm:
„A szeptember 30-ai ülésen aztán, ahogyan az várható volt, durván, demagóg módon, szavaimat hamis módon meghazudtolva nekem támadt Marić és Dunović. Persze az ülésterembe szervezték a pártjukat támogató televíziót is. Nyílt színi uszítás folyt ellenem (és kisebb részben Gusztony ellen is) a kamera előtt. Igaz, hogy minden vádat visszautasítottam, de nem kétséges, a szerb nézők egy része ebben a csetepatéban kinek fog hinni.(…)
(…)A szerb pártok hallgatása (szavazástól való távolmaradása) mellett nem ment át napirendmódosítási javaslatom (…) A radikálisok is hallgattak, pedig korábban azt hangoztatták, hogy ők megszavazzák. Minden úgy történt, ahogy számítottam rá. Nem merték vállalni a kockázatot, holott más községek ebben a kérdésben jóval előrébb tartanak. Lásd pl. a rezsőházi (knićanini) tábor Telečka nevű magaslatán létesített civilizált emlékhelyet, pedig ott még a járekinál is több halott nyugszik!“ [A település német neve egykor Rudolfsgnad volt, a Nagybecskerek környéki német lakosság jelentős részét itt tartották fogva.][4]
2011. október 6.
„Sanda, néma vétó
Temerinben a szerb pártok lehetetlenné tették a járeki emlékhely ügyének napirendre tűzését
Az elmúlt héten a szerb médiák által tudatosan teremtett hisztérikus légkörben zajlott a helyi politikai élet Temerinben. A pénteki képviselő-testület ülésen a Szerb Radikális Párt felszólalói alaptalan vádaskodásaikkal és rágalmaikkal mintha csak olajat kívántak volna önteni a tűzre. Noha a sajtó (és a képviselők) figyelmét ez kötötte le, az ülés nem csak erről szólt. Ismeretes, hogy a temerini községi tanács szerb pártjai immár harmadik éve újra meg újra meggátolják azokat a kísérleteket – mindenekelőtt a Duna Menti Svábok Világszervezetének próbálkozásait — , amelyek lehetővé tennék Járek külterületén, tömegsírok közelében egy civilizált emlékhely kialakítását. Korábban a németek számára egy mocsaras, elhanyagolt területen tették lehetővé egy szerény fakereszt felállítását, ez azonban, részben az esőzések által keletkezett békató, részben pedig az illegális szeméttelepnek használt közvetlen környezet miatt kegyeleti célokra alkalmatlannak bizonyult. Tavaly ősszel, egy másik helyen, az egykori – a hatvanas években teljesen eltüntetett és beépített – német evangélikus temető feltételezett bejáratának közelében a VMDP állított keresztet – kiemelés tőlem, Cs. B. Meg kell mondani, a járeki lakosság korrektul viselkedett, háborítatlanul hagyta, akárcsak az odahelyezett koszorúkat virágokat. Mindez jelzi, hogy a közvélekedés jó értelemben megváltozott a településen, s a lakosság többsége ebben a kérdésben rugalmasabb és humánusabb, mint a napipolitikai sikerek után loholó pártjai.
Ennek további bizonyítéka volt az is, hogy szeptember elején a járeki helyi közösség által használt községi parcellára helyezték át az emlékkereszteket, a VMDP és a község polgármesterének erkölcsi támogatása mellett. Időközben a járeki helyi közösség vezetői is megtámogatták az emlékhely tartós biztosításának jogos igényét. A Demokrata Párt jó előre bejelentette, ha ez a kérdés napirendre kerül, ők tartózkodnak (ami ugyebár nem más egy halkabb ellenszavazatnál), sőt, később azt is fontolgatták, hogy kivonulnak, ha a radikálisok nem jönnének el, ugyanis így létszámhiány miatt félbeszakadna az ülés. Nos, végül a radikálisok, pontosan kidekázva az esélyeket, négyen a tizenegyből csak eljöttek. Senki sem vonult ki, ennek ellenére mindenki lelepleződött, ugyanis amikor előterjesztettem határozati javaslatomat, hogy az adott parcellából szakítsunk ki egy kisebb, mindössze tíz árnyi területet, és azt kilencven évre adjuk használatba a németeknek, a VMDP öt és a VMSZ három képviselőjén kívül a szavazáskor senki sem emelte a kezét. Igaz, ellene sem. Sőt, senki nem is tartózkodott. Kivétel nélkül valamennyi szerb párt képviselője úgy tett, mintha jelen sem lenne. Ezzel egy újabb kísérletünk bukott meg.
A szégyen azonban mégsem a miénk.
A múltban elkövetett gyalázatot – hat és félezer ártatlan ember haláláról van szó — előbb-utóbb maguknak a szerb pártoknak kell lemosniuk. Másként rájuk ragad.”
(Csorba Béla cikke a Temerini Újságban)
2011. október 24.
Csorba Béla naplójából:
„Guszton pár szóban beszámol a Községi Tanácsban az SZSZP [Szerbiai Szocialista Párt] provokált heves vitáról. Ember Nikola (Ember Miklósnak, a nyugalmazott rendőrnek magyarul jól beszélő, intelligens, udvarias fia), a párt helyi elnöke és Olga Pekez doktornő kérdőre vonták Gusztont, hogy miért nem lett Temerinben megünnepelve az idén a község felszabadulásának napja. Annak idején éppen a VMDP töröltette ezt a napot a községi statútumból, tekintve, hogy a partizánok bevonulása minden volt az itt élő magyarok (és németek) számára, csak nem felszabadulás. Jelzi a magyarokra nehezedő nyomást ez a próbálkozás is. Ez már a választási kampány része.”
Megjegyzés: A kommunista, majd a miloševići idők alatt a párttal együtt szerbiai szocialistává vált doktornő néhány évvel korábban egy kötetlen beszélgetés során még kerek-perec kétségbe vonta a járeki láger puszta létét is, mondván, hogy neki arról a szülei sosem beszéltek. Mert nyilván óvni akartak ettől, és nem is volt mivel dicsekedni, de velük szemben a mi szüleinknek nem volt okuk, hogy titkolják, voltaképp Járekon mi volt – mondtam erre, de az arcáról nem azt olvastam le, mintha meggyőztem volna.
2012. január 25.
Néhány nappal korábban ismeretlen tettesek kitépték a földből a közvetlenül a németek keresztje mellé áthelyezett a magyarok által 2010 őszén állított fakeresztet, és pár méterrel odább hajították. Az esetre a járeki helyi közösségben járó Gliša Mihajlov figyelt fel, aki azonnal értesített bennünket a temerini önkormányzatban. A keresztet visszahelyeztük. Emlékeztetőül: a csúrogi magyarokat 1945. január 23-án, a zsablyaiakat egy nappal később hajtották a kényszerlakhelyüknek kijelölt Járekra. A kereszt elleni provokációval az ismeretlen tettesek nyilvánvalóan erre akartak emlékeztetni.
2012. július 25.
Guszton András mandátuma lejár.
2013. május 23.
Hans Supritz levele Csorba Bélához
„Tisztelt Csorba úr,
Mihajlov úr levelet küldött és tájékoztatott az önök megbeszéléséről. Én nagyon elégedett vagyok, és ezt az elnökségemmel már megbeszéltem.[5] A határozat Gusztony úr kinevezéséről, mellyel megbízzák, hogy vezesse az emlékmű építésének előkészületeit, számunkra is teljesen elfogadható. (…)A költség azon részei finanszírozásának elfogadása, mint az építési engedély, a parcella kiszakítása és hasonlók a helyi önkormányzat részéről számunkra elfogadható dolog és újdonság is. Eddig mindent mi finanszíroztunk.
Számunkra nagyon fontos, hogy elfogadták a mi elgondolásunkat az emléktábla szövegéről. Az első beszélgetésünk során Mihajlov úr továbbította, hogy egyetértenének az önökhöz eljuttatott szövegünkkel, és ami Temerin Község dokumentációjában megtalálható. Úgy gondoljuk, hogy nem jó bármit is hozzátenni, az áldozatok számadatait sem. A másik táblának magyar nyelvű szöveget kell tartalmaznia. Nekünk nincs semmilyen kifogásunk az ellen, hogy a szöveget az önök népének Bački Jarek-i szenvedései tényei alapján csinálják meg. (…)” – kiemelés, Cs. B.
2013. augusztus 2.
A Községi Tanács ülésének 3. pontjában, melyet Vlado Capik demokrata párti polgármester elnökölt, végzés (ún. „záróhatározat”) született, hogy kötelezik a község urbanisztikai, lakásügyi, szociális és környezetvédelmi bizottságát, készítsék elő a járeki 30-as blokk egy részének részletes rendezési tervét. A végzést a jelenlevők a Szerbiai Szocialista Párt, a VMSZ és a Demokrata Párt egy-egy tagjának távollétében egyhangúlag hozták.
2013. szeptember 5.
Gliša Mihajlov értesít, hogy Hans Supritz szeptember 12-én találkozni kíván Gusztonnyal, Capikkal és velem. Nem véletlen, hogy megemlítette újvidéki előkészítő útját is, de úgy látszik, már megkerülték. „Úgy gondoltam, hogy Önnel ezen a héten fogok beszélni, hogy tudjon a történésekről, miután bejentkeztem Pásztor úr kabinetfőnökénél Csilla asszonynál.[6] Biztos vagyok, hogy minden elő volt készítve, mert különben nekem nem mondta volna, hogy ’ne legyen gondom, minden az ő gondja’. Minden a Supritzcal tervezett megbeszélés szerint, és találkozó a [tartományi] Szkupstinában szerdán 8,30-kor.”
2014. március 12.
Ismét Guszton András a polgármester, de csak október 10-éig tölti be ezt a tisztséget, mert a szerb haladó párti mezbe bújt radikálisok által vezetett ellenzék megbuktatja.
2015-2016
Miután a Szerb Haladó Párt megszerezte a község feletti irányítást, pontos rálátásunk többé nem volt az emlékmű körüli fejleményekre, ugyanakkor változás állt be német tárgyalópartnereink magatartásában is, hiszen mi a döntéshozatali kompetenciánkat elveszítettük. Egy idő után megszakították az együttműködést a Bácskai Fórum elnökével is és helyette szorosabbra fűzték Beck Antonnal (a magyarok inkább Antalként ismerték), a zombori Szent Gellértről (Gerhard) elnevezett német egyesület vezetőjével, aki számomra azzal vált emlékezetessé, hogy első és egyben utolsó találkozásunk során valamilyen oknál fogva a szerb haladó párti politikusok társaságában sehogyan sem akarta érteni hozzá magyarul intézett szavaimat.[7]
A labda átkerült a tartományi, majd az országos állami szervek térfelére. Tárgyalásaink során két alkalommal is felhívtam Pásztor István figyelmét, hogy a németek elfogadták a magyar áldozatok emlékezetét őrizni szándékozó emléktábla gondolatát, e mellett ki kell tartani, mert várható, hogy a szerb politikusok nem mindegyike fogja ezt akarni. Neki a döntésben fontos lehet a szerepe, és a járeki emlékmű több egyszerű helyi (temerini) kérdésnél. Pásztor megértette a javaslatomat, de hogy tett-e valamit, és ha igen, mit, azt nem tudom, hisz soha egyetlen lépéséről sem értesített, egészen a végkifejletig, amikor telefonon beszélgetve azon a véleményen volt, hogy el kellene az ügyet engednünk. Én ezzel nem értettem egyet, és még tettem egy-két reménytelen lépést.
2017. február 7.
Csorba Béla községi képviselő,
a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke
Đuro Žiga,
Temerin Község elnöke
részére
Tárgy: Javaslat a tervezett járeki emlékmű magyar emléktáblájának elkészítésére
Tisztelt Polgármester Úr!
A történészek feltáró munkájának köszönhetően ma már közismert, hogy a járeki táborban fennállása során 1944. december 2. és 1946. április 17. között több mint 6 500 civil személy halt éhen vagy vált a járványos betegségek és a kíméletlen testi-lelki tortúra áldozatává. A halotti anyakönyvek tanúsága szerint az áldozatok többsége német anyanyelvű volt, de több százra tehető a magyar halottak száma is, köztük, akárcsak a németeknél, igen nagy számú a gyermek.
Valamnnyiünket elégedetséggel tölt el a tény, hogy az ártatlan áldozatok emlékére végre Járekon is méltó emlékmű épül. A tervet a községben működő mindkét magyar párt (VMDP, VMSZ) támogatta, s az elmúlt években én személyesen is sokat tettem ennek érdekében, akárcsak Gusztony András, Temerin volt polgármestere. Elégedettégünk azonban nem teljes, ugyanis, mint arra már korábban, mind a községi képviselő-testület ülésén, mind az emlékmű elvi előkészítésével megbízott bizottságban felhívtam a figyelmet, a tervezett emléktábla figyelmen kívül hagyja a jelentős számú magyar áldozat el nem titkolható történelmi tényét. Hozzáteszem, nem tesz eleget azon alkotmányos és törvényes kritériumnak sem, amely községünk területén biztosítja a magyar nyelv hivatalos használatát is.
Tisztelt Polgármester Úr!
A járeki emlékmű mind a temerini, mind a vajdasági magyarok számára elsőrendűen fontos erkölcsi és érzelmi ügy, hiszen a járeki földben Csúrog, Zsablya és Mozsor elhunyt internáltjain kívül még 10 vajdasági településről származó magyarok is nyugszanak.
A fentiek értelmében arra kérem Polgármester Urat, hogy a két nemzet történelmi megbékélésének szellemében oldjuk meg ezt a kérdést is. Kérem, ennek érdekében mihamarább fogadja a két magyar párt községi képviselőit és vezetőit!
Temerin, 2017. február 7. Tisztelettel:
Csorba Béla
2017. február 18.
Sajtótájékoztatót tartok, melyben beszélek az újvidéki és járeki emlékművek ügyében Miloš Vučević újvidéki, illetve Đuro Žiga temerini polgármesterhez pártelnöki minőségben írt leveleimről is. „Sem az egyik, sem a másik beadványra válasz még nem érkezett.”
(G. B. [Góbor Béla]: A VMDP is Vučić jelölését támogatja. Megoldást sürgetnek az újvidéki és a járeki emlékmű ügyében. Magyar Szó, 2017. február 21., 12.)
2017. április 11.
Csorba Béla, a VMDP elnöke Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének
„Tisztelt Elnök Úr!
A tegnapi nap folyamán értesültem, hogy Igor Mirović[8] javaslatára a német és a szerb szöveg magyarul is „megszólal” majd a járeki emléktáblán, de változatlan tartalommal, vagyis nem fog szó esni a magyar áldozatokról, csupán a németekről. Ezt mindenképp aggályosnak tartom, mert továbbra is nyitva hagyja az alapvető problémát, s miközben eleget tesz a magyar nyelv hivatalos használatára vonatkozó törvényes normának, lényegében továbbra s tagadja, de legalábbis eltitkolja a magyar áldozatok tényét, hiszen csak a német áldozatokról beszél.
Kérdésem, mit tudsz a magyarok számára előnytelen javaslatról? Egyáltalán: neked mit mondott Mirović, mert ez nem az, amit veled megbeszéltünk, és amit kívánatosnak tartunk.”
2017. április 19.
„Tegnap tartotta meg Temerinben a 14. ülését a községi képviselő-testület. Az ülés a tervezett napirend bővítésére tett javaslatokkal kezdődött. Csorba Béla javasolta, hogy kerüljön megvitatásra egy tájékoztató arról, hogy milyen fázisban van a járeki láger áldozatai emlékművének készítése, és lesz-e rajta magyar nyelvű tábla, amely emlékeztet az 1944 és 1946 között Járekon elhunyt magyar áldozatokra. Tette mindazt azért, mert értesült arról, hogy május 6-án kerül sor az avatóünnepségre. Javaslatára reagált Đuro Žiga polgármester, elmondván, hogy a községi tanácsnak sincsenek kielégítő adatai a kérdésre vonatkozóan, de megígérte, hogy hét napon belül tájékoztatják a képviselőket a helyzetről.”
(G. B. [Góbor Béla]: Költségvetési módosítás. Magyar Szó, 2017. április 19.,10.)
2017. április 26.
Levélváltás Pásztor István kabinetfőnökével, mgr. Gimpel Kántor Csillával.
e-mail 14 óra 47 perckor
„Kedves Csilla!
Csatolva küldöm a Ziga polgármesterhez beadott és hivatalosan iktatott írásos javaslatomat. Mindezidáig semmilyen választ nem kaptam tőle, sem munkatársaitól, s telefonon sem hívtak. Az időhúzási szándék nyilvánvaló. Ma voltam a járeki helyszínen, mint ahogyan Te is észrevetted, a német ill. szerb szöveg magyar változatában akadnak hibák, még ha nem is súlyosak. Jellemző, hogy mindent a hátam mögött intéztek, még ezt is. A Zigához címzett javaslatomban jelzett méretek valamivel kisebbek is lehetnek, a mai helyszínelés ismeretében a 100 X 50 cm-t javaslom, a táblát kissé hátradöntve a kereszt lábánál javaslom elhelyezni, hogy a látvány esztétikumát ne rontsa, viszont jól olvasható is legyen.
Köszönettel: Csorba Béla”
15 óra 50 perckor sms-en a következő válasz érkezett:
„Beszeltem Mirovic kabinetfonokevel, holnap intezik.
Tajekoztatlak majd a fejlemenyekrol.
Udvozlettel, Kantor Csilla”
2017. április 27.
Đuro Žiga temerini községi elnök sem egy hét múlva, sem később nem tájékoztatta a képviselőket „a helyzetről”, viszont, mint a levélváltásból kiolvasható, a politikai felépítmény községinél magasabb szintjein ez idő alatt megindult a sürgés-forgás, hogy az angol, német és szerb nyelvű emléktábla szövegét magyar szöveggel is kiegészítsék. (Ennyit legalább elértem.) Úgy látszik, levelem hatására eleget kívántak tenni a jogállamiság követelményének. A méltányosságnak viszont nem, mert a hirtelenjében pótolt magyar szöveg sem tesz említést a lóger magyar áldozatairól.
2017. május 6.
Felavatták az új, reprezentatív emlékhelyet. Aleksansdar Vučić Magyar Szóban közölt beszédéből egyértelműen kiolvasható a megbékélési szándék, azonban szó sem esik az egykori láger népirtó jellegéről, csupán általánosságban, „áldozatok”-ról, akiktől mintha az elnöki szöveg fogalmazói sajnálták volna az ”ártatlan” jelzőt. EZT, ÉS HOGY JÁREKON MAGYAR ÁLDOZATOK IS VOLTAK, EGYEDÜL A NÉMET NAGYKÖVET EMLÍTETTE MEG. Ez volt az egyetlen szerény elismerése a járeki földben nyugvó több száz magyar áldozat emlékének és az emlékmű felépítéséhez több éven át nyújtott feltétel nélküli támogatásunknak, amit így mégsem sikerült nyomtalanul ELTEMETNI.
A Magyar Szó napilap két nappal később Tisztelet az áldoztatoknak címmel számolt be az eseményről.
„Szombaton délelőtt ökumenikus istentisztelet keretében felavatták a Duna menti svábok járeki emlékművét. Az istentiszteletet követően beszédet mondott Aleksandar Vučić szerb kormányfő, Axel Dittmann, Németország belgrádi nagykövete és Hans Supritz, a Duna Menti Svábok Szövetségének elnöke. A megemlékezésen többek között részt vett Norbert Beckmann-Dierkes, a Konrad Adenauer Alapítvány vezetője, Aleksandar Vulin szociálpolitikai miniszter, Igor Mirović tartományi kormányfő, Pásztor István, a Tartományi Képviselőház elnöke és Göncző Mandler László, a Német Nemzeti Tanács elnöke is. (…)
[Vučić] Kiemelte, hogy a szerbség ma egy lépést tesz a valamikori viselkedéséhez, de más népekéhez képest is. – Nem a számuk, hanem a tetteik alapján kell értékelni a népeket, valamint az alapján, hogy miként viszonyulnak saját és más nemzetek áldozataihoz. Tiszteletet tanúsítunk mások áldozatai iránt, hiszen csak így várhatunk el igazságtételt és tiszteletet a mi áldozatainknak. (…)Ha békében éltünk volna, ma háromszor több polgára lenne Szerbiának. Éppen ezért felelősségteljes politikát kell folytatnunk, ez pedig nem más, mint a többi nemzettársunk áldozatainak tiszteletben tartása – mondta, majd bejelentette, hogy a napokban Németország egyik legnagyobb vállalata fejlesztési központot nyit Újvidéken, amelyben több mint 5oo munkavállalót, többségében mérnököt alkalmaznak majd. (…)
Hans Supritz (…) beszédében kiemelte: (…) – Az emlékműnek arra kell figyelmeztesse utódainkat, hogy hasonló bűn soha nem történhet meg. Olyan szimbólummá kell válnia, amely egy olyan közös Európa felé mutat, amelyben minden nemzet békésen élhet egymás mellett – mondta.
Axel Dittmann, Németország belgrádi nagykövete megjegyezte, hogy a II. világháború szörnyű kínokat hozott ezeken a vidékeken, míg 1944 és 1946 között a járeki haláltáborban rengeteg német és magyar ártatlan áldozat vesztette életét. – Soha nem felejthetjük el, ami itt történt, de ma azért vagyunk itt, hogy megbékéljünk a múlttal – mondta, majd hozzátette, Németország partnere Szerbiának és támogatja az ország európai integrációját.”
(dió: Tisztelet az áldozatoknak. Felavatták a Duna menti svábok járeki emlékművét. Magyar Szó, 2017. május 8., 1. és 4. oldal)
2017. október 29.
Az emlékműtől néhány méterre nyugati irányban a magyar áldozatok tiszteletére fakeresztet állítottak a Szirmai Magyar Művelődési Egyesület és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt tagjai. A keresztet Lukács Imre asztalos, a művelődési egyesület koreográfusa ácsolta, a felszentelést Szungyi László temerini plébános végezte, a két magyar párt és a temerini Első Helyi Közösség koszorúzott, emlékbeszédet Csorba Béla mondott. Magyarország szabadkai főkonzulátusa nevében Kolláth Anna konzul is lerótta kegyeletét. Nagy Gergő Juhász Gyula egy versével, Szabó Annamária énekszámmal járult hozzá az esemény színvonalának emeléséhez, melyről mind az Újvidéki, mind pedig a Pannon Tévé beszámolt.
Részlet a beszédből: „Hosszú ideig láttuk a makacs ellenállást, amellyel megpróbálták letagadni az egykori haláltábor létét. Ez az ellenállás a német áldozatok vonatkozásában megszűnt, a magyarok tekintetében viszont tovább tart. A járeki tábor magyar áldozatainak emlékét mintha ki akarnák törölni a történelemből, pedig ami egyszer megtörtént, azt többé soha senki nem teheti meg nem történtté.”
(Lásd még Megemlékezés Járekon. Temerini Újság, 2017. október 2., 1., valamint „Felkiáltójelnek szánjuk ezt az egyszerű fakeresztet”. Csorba Béla beszéde Járekon. Uott. 2.)
2019. március 7.
Hans Supritz e-mailben a korábbi eredményes együttműködésre hivatkozva találkozót kér a maga és helyettese részére. Többek között ezt írja:
„Abban az időben sokszor voltak jó remények, de nagy csalódások is. Mégis mi mindig békében váltunk el, szilád hittel, meggyőződéssel és türelemmel, hogy keresztény humanista projektünk eredményre vezet. Úgyhogy önök is, drága Csorba úr és drága Gusztony úr, ezt megérhették. Megérte nem meghátrálni a halottak emlékművének felépítésétől.
Időközben az önök magyar vallási közössége ugyancsak keresztet emelt saját halottjainak tiszteletére a mi emlékművünk közelében egyazon parcellán.[9]
Nekünk, helyettesemnek, Jerger úrnak és nekem nagyon jól esne, ha találkoznánk és erről elbeszélgethetnénk. (…)”
2019. március 11.
A szívélyesnek tűnő bejelentkezés ellenére éles vita alakult ki Supritz-cal és helyettesével, Jergerrel, ugyanis az elbeszélgetést azzal kezdték, hogy kifogásolták, amiért keresztet merészeltük állítani az „ő” parcellájukon. Emlékeztettük őket, hogy az első adandó alkalommal sutba vágták a velünk kötött megállapodást. Nyíltan beszéltünk hálátlanságukról, ami, finoman szólva, nem kimondottan nyerte el tetszésüket. Megmondtam nekik, csak két dolgot tehetnek: 1. vagy ellenzik a magyarok keresztjét, és ezzel az erkölcsi jogunkat, hogy mi is megemlékezzünk a halottainkról, 2. vagy támogatják. Kértem, írják le az álláspontjukat, hogy lássuk. Azzal búcsúztak, hogy minderről otthon majd beszámolnak az elnökségüknek. Azóta semmi hír felőlük.[10]
De mi azért minden évben megkoszorúzzuk a magyarok fakeresztjét és a németek emlékművét is.
EPILÓGUS — 2025. november 1.
A VMDP elnökeként az alábbi közleményt juttattam el a sajtónak:
„Október 31-én a temerini Első Helyi Közösség, a magyar művelődési egyesület, a VMDP és a VMSZ megkoszorúzta a második világháború végi magyar áldozatok emlékére állított fakeresztet, de ilyenkor tiszteletből virágot helyezünk el a több ezer német emlékére állított kereszt talapzatán is. Ekkor vettem észre a többnyelvű emléktáblát ért károkozást, az ismeretlen tettes vagy tettesek gyalázatát. Betűket és szövegrészeket módosítottak, nyilvánvalóan, hogy kigúnyolják az egykori táborlakók emlékét. Járekon legalább 18.ooo német és 3.5oo magyar raboskodott, a halottak száma megközelíti a hat és fél ezret, közülük ezer a gyermek, az ezerből pedig közel száz a magyar! A táblára az ’internáló tábor’-ból most szellemtelenül és lelketlenül valaki mégis ’ló tábor’-t kreált, számomra egyértelmű politikai provokációs szándékkal, de itt jegyzem meg, hogy más nyelvű szövegrészeket is támadás ért. A történtek miatt feljelentést fogunk tenni a rendőrségen.”
(Közlemény. Temerini Újság, 2025. november 6., 5. A közleményt pár nappal korábban a Vajdaság Ma hírportál is közölte.)
A szerb nyelven írt feljelentést november 3-án személyesen adtam át a temerini rendőrállomáson, és lépésemről értesítettem a járeki helyi közösség vezetőit is.
Se a tettesek vélt vagy valós kilétéről, se az emlékkeresztek környékének az eddigieknél hatékonyabb, szükséges felügyeletéről — se arról, hogy egyáltalán a rendőrség nyomozott-e az ügyben, avagy hagyta a problémát megoldás nélkül elenyészni –, sem én, sem a nyilvánosság több hónap után sem kapott semmilyen választ.
Temerin, 2026. február 17.
[1] Udruženje za međunacionalnu i međuetničku saradnju, Tovariševo (vagyis Bácstóváros) székhellyel 2004-ben jegyezték be.
[2] A „világszervezete”elírás: németországi szervezete.
[3] A politikai hatalmat Szerbiában akkoriban gyakorló Demokrata Párt országos és tartományi vezetői.
[4] Vö. Wendelin Gruber: A vörös sárkány karmai között. Keskenyuton Alapítvány, Budapest, 2o19.
[5] A Duna Menti Svábok Németországi Szövetségi Egyesülete: Landsmannschaft der Donauscwaben Bundesverband e. V. elnökségéről van szó.
[6] Pásztor István VMSZ-elnök, a vajdasági képviselő-testület elnöke, Kántor Csilla kabinetfőnök
[7] Beck Anton (Antal) — (1950 – 2019), tagja volt a német kisebbség nemzeti tanácsának is, halála előtt néhány hónappal magas rangú német állami kitüntetésben részesült
[8] Vajdasági kormányelnök a Szerb Haladó Párt színeiben.
[9] Nem a hitközség, hanem a Szirmai MME és a VMDP tagjai állították.
[10] Ellenőrizetlen információk szerint később Supritz a németországi politikai harcokban elbukott, és 2024-ben menesztették tisztségéből.