Augusztus 24-én ezt írja Eperjesy: „ Castiglione ezedes és Temerin vidéki főparancsnok elutazott mint beteg Verbászra. Innen üzent, hogy mivel más vidéken s hosszabb ideig van szándéka betegeskedni, poggyászát s lovait is vigyék utána. Satis tarde quidem! [Bizony elég későn!] Ki csak katonai kénszerűségből tesz mindent s egyebet éppen nem, mint amit a parancs lelketlen betűje mond, kiben az ügy eránti lelkesedés nincs, ám menjen minél előbb, annál jobb! Négyszemközt azt is beszélik, hogy elmozdíttatott a bakák panasza következtében, kik igen furcsának találták, hogy Túria ostromakor az ezredes tova övéitől, szivarra gyújtva, kardját hüvelyében nyugtatva, nyugodtan nézte az ostromot. Mi lehet benne igaz, nem tudhatni meg. De annyi igaz, hogy Bechtold itt volt s eltűnt, s utána Castiglione őméltósága is, nem éppen méltóságosan, egy trágyás kétlovas szekéren eltűnt. Mindig a vízig szárazon!” A naplóíró és a közkatonák gyanakvása nem volt légből kapott, kételyeiket a későbbi történések igazolták. Castiglione Josef gróf, a Temerin–Járek–Futak katonai őrvonal parancsnoka névleg ugyan betegszabadságra ment, de tette inkább sunyi árulásra hasonlított. A grófnak talán nem is az egészségét, hanem a tisztességét támadhatta meg a kór, amikor katonáit cserben hagyva lelépett. Tény viszont, hogy szeptemberben már az osztrák császári sereg tagja. Lényegében Bechtold Fülöp báró, a délvidéki hadak irányításával 1848. június 27-én megbízott parancsnok is így járt el. Alamusziságából, hibát hibára halmozó lépéseiből utólag sok mindent megmagyaráz, hogy tisztségéről – nyilván az őt ért bírálatok hatására is – szeptemberben lemondott, ám októberben, talán jutalmul mindazért, amit tett, vagy még inkább, amit nem tett, már Alsó-Ausztria katonai parancsnokává nevezték ki.
De szolgáltak a hivatásos katonák között idegen származású bátor emberek is, akik a szabadságharc hősei s a magyar ügy mártírjai lettek. A már említett Knezich Károly mellett még egy később Aradon kivégzett vértanú szolgál ekkoriban Temerinben: Láhner György, a 33. Gyulai gyalogezred 3. zászlóaljának akkor őrnagyi rangban levő parancsnoka, az ő tervei szerint és felügyelete mellett épültek ki a Temerint és Járekot védeni hivatott sáncokat.
Augusztus 26-án a magyar kézen lévő Szőregpusztát támadták meg a szerbek. „(…)Gondolván, hogy a rácok, szokás szerint a kukoricákból vicsorognak a sziregiekre, önkénteseink széltire fogták a kukoricákat és Szireg közelében csakugyan fölverték a leselkedő farkasokat. Ezek meglepetvén, hátráltak, kemény golyóváltás következett, s két főszervián földre került, egyiket magukkal ragadták a rácok, másik ott maradt. Ezalatt Temerinből is megérkezett a segély. S két ágyúszóra a rablók csapták a port Túria felé, néhány szállást meggyújtva útjokban.” A csetepatéban a magyarok három emberüket veszítették el.
Augusztus 28-án már délelőtt tüzérségi párbaj alakult ki a goszpodincai sáncokról, majd a Nádalj felől tüzelő szerb ágyúkkal. Délelőtt Temerinbe érkezett Mészáros Lázár hadügyminiszter, aki lelkesítő beszédet tartott, de – ezt más forrásokból tudjuk – Újvidék felé haladtában kis híján a szerbek fogságába került. A szerbek tüzérségi fölénye fokozatosan kidomborodott, a déli órákban „már a várasba 5-6-ik házig fütyültek a golyók”. „Az ágyúzás borzasztó és általános lőn, és mi ennyi erő ellenébe mit állíthatánk. Keletről egy, éjszakról három ágyút, s egy ezek közül is, ha Goszpodinczénél nagyobbul a veszély, oda s visszajár koronként. Az ágyúk hiányát nem pótolhatta egyéb, mint nemes elszántság, azért mindenki kiállott a síkra, hadd lássák a barbárok, hogy kevés ágyúnk mellett készen állunk és várjuk őket, ha kedvök van közeledni üstökfogásig. (…) A golyók mellettünk, utánunk, sőt előttünk fúrják a földet. Gurulunk, s katonák, lakosok, sőt vakmerő gyerekek, kézzel, lábbal és ásóval várják, s kinek kedve volt törni magát golyó után, az iramlók között szedhetett eleget.” Az ágyúzás délután öt óráig tartott, ekkor, mint Eperjesy írja, „egy vezér végignyargalt a gerinceken fölállított ágyúk során, s megszűnt lőni.” Ma már tudjuk, hogy Stratimirović – noha a Temerin elleni támadást még Rajačić pátriárka sem helyeselte – nem állt el szándékától, csupán taktikát változtatott. Ami többek között magában foglalta a tudatosan előkészített gyújtogatásokat, hiszen a száraz, szeles idő egy ilyen embertelen terv megvalósításának kiváltképp kedvezett.
Augusztus 29-éről 30-ára virradóra a hadicsel sikerült. Szent János fejevétele éjszakájának tragikus eseményeit Eperjesy aprólékosan leírja, teljes közlése szétfeszítené egy újságcikk kereteit, ezért itt csak apróbb szemelvényeket közlünk belőle. „(…)A dörgés kívülről mindinkább közeledik, a zűrzavar, a jajveszékelés mindinkább nő. Már a kormányi társzekerek indulnak kifelé, a lakosság hazafelé futos, rakodik, indul, a nőnem és a kétségbeesett gyermeksereg sír, futos, szülőit keresi, vagy őtet keresik. A harangok fölriasztván a várost, az ágyúk dörgésének engedtek, de most újra megszólalnak, búsabban, mint valaha, nézünk föl észak felé a nagy utszán s mire ott, hol eddig csend volt, apró fegyverek ropogásai hallatszanak, s a látkörön , mintegy éjszaki fénynek kétes világa némi fény s világosság kezd mutatkozni. A puskaropogás nő, a zaj, a lárma nagyobbodik, mire a kitörő lángok pírja a templom tornyán és falain egész rémítőségében fejtekezni kezd. Helyzetünk tarthatatlanná lett, futott nagy és kicsiny (…). Az ellentállás e pillanatban már lehetetlen volt. Az eddigi támadás dél és kelet felől, mint látszik, áltámadás volt, s midőn éjfél óta minden figyelem csak ide fordult, s minden erő itt összpontosult, akkor leveték az álarcot, s a gyengén, csak nemzetőrök által fedezett éjszaki oldalon kezdék a támadást. Most tehát ha elvágatni nem akartak, minden erőnek vissza kellett a kelet s délkeleti pontokról vonulni. S ó, e visszavonulás! Mintha nem is létezett volna terv és parancsnok, mintha fejét elvesztette volna mindenki, rend és vezér nélkül, itt egyesek, ott egy csapat, amott felbomlott századok kuszált romjai húzódtak, hová? (…) A szántók szélei meglehetős nagy árokkal voltak szegve, a menekülés útja pedig Verbász felé egy volt, s ez is két árok közé szorítva. (…) Valahára béjutottunk a két árok közé. Amily széles volt ez, oly tömegben mozgott közte szekér, ló, ember, marha; ott a rakott szekerek az árokba dűltek, itt össze-vissza akadoztak; ott a feldűltek, itt a szekerekbe fúródott rudak által megsértettek visítása hangzott, eltévedett s kétségbe esett ebek vonításával vegyülve, melyek szerencsétlen gazdáikat a földönfutás keserű útján is követték. Mily iszonyú helyzet volt ez! Hát még ha hozzágondoltuk, hogy jobb oldalról előttünk Szireg és azt is eltalálták foglalni, akkor az egyetlen út is el van vágva, s mi szabadulás nélkül veszve vagyunk. Már három óra tájon lehetett, midőn Szireg irányában voltunk, s íme lódobogás hátulról, szájról-szájra adott roppan lárma előre: gyilkolják a hátulsókat. (…) Végre elértük Ókért, Kiskért, az ott táborozó honvédek a roppan futás és szerencsétlenség láttára megmeredtek, ingadozni kezdtek. Verbászhoz közeledve Bakonyi vezért találtuk lóháton több tisztekkel, ki azonnal katonaságot rendelt fedezni a hátulsókat. E napot Verbászon töltöttük, roppant nagy szél fújt. Másnap Hegyesre mentünk. Itt gyülekezett össze a szerencsétlen temerini nép, a tegnap még otthon jó gazdák; itt már koldusok valának, s a faluháznál osztogattak nekik lisztet s kenyeret!”
Stratimirović, a szerbek fővezére Rajačić pátriárkának küldött győzelmi jelentésében elégedetten írta: „A jobb oldalon két hatfontos ágyúm úgy volt elhelyezve, hogy az ellenséget a széles utcákba szorította és kegyetlenül irtotta. Két óra alatt a csatában Temerint elfoglaltuk és azután a Járekot Jovanovićnál levő három ágyúmmal támogatva ezt a helyiséget is elfoglaltuk és hamuvá tettük. (…) Tekintettel arra, hogy Dudić [Petar D. Dudić a Sajkás zászlóalj hidászmestere, őrnagy – Cs. B. megj.] a hadparancs végrehajtását nem segítette, Jovanović [Petar Jovanović császári és királyi főhadnagy, Turia parancsnoka – Cs. B. megj.] pedig messzebb (Járeknál) verekedett, ez a győzelem nagyon kis erőfeszítéssel csak az én katonáim hősiességének és öt ágyúnknak köszönhető, csak hat sebesültünk van.” (Forrás: Uspomene generala Đorđe Stratimirovića, Naklada Beč – Zagreb – Lajpcig, 1913., a részlet Ökrész Károy fordítása.)
A győztesek magatartásának illusztrálására végül talán elég, ha az egyik szerb alvezér, Jova Dobanovački Gospođinčaninvisszaemlékezéseinek néhány sorát idézzük: „Parancsba volt adva, hogy éjszaka 12 órakor mindkét oszlopnak Temerinbe kell érni, és egy időben megkezdeni a falu házainak felgyújtását. Stratimirovićék először felgyújtottak egy házat, és mi csak azután kezdtük a gyújtogatást. Csapatunk legénysége egy égő házban sebesült huszárt talált, ahogyan a szobában fekszik. Hogy ne váljon a tűz martalékává, kivitték, de nekem úgy tűnik, hogy a szerbiaiak megölték, mert ők senkinek sem kegyelmeztek. Amikor a házsorok tűzbe borultak, csak hallották volna a temerini nép ordítását, sivalkodását, jajgatását, a sírást-rívást, amint futottak, menekültek, és lőttek utána ágyúink. A látvány borzasztó, leírhatatlan volt. Temerin ezen a éjszakán lángban állt, az ellenség elhagyta. Másnap részünkről megkezdődött a fosztogatás. Kocsik egész karavánjai jöttek Temerinbe, hogy mindenki minél többet harácsoljon. A helyszínen voltam, amikor a Szécsen-kastélyból szép dolgokat rámoltak ki (kanapékat, székeket, szekrényeket, tükröket stb. Egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy jönnek a magyarok. Akkor mindent otthagytak, és a fosztogatás megszűnt.” (Forrás: Uspomene iz narodnog pokreta 1848. i 1849. godine, Novi Sad 1895., a részlet Ökrész Károly fordítása.)
A szemtanú Eperjesy Ferenc a legyőzöttek keserűségével fogalmazta meg Temerin elhamvasztásának látnoki tanulságait: „Aki a győzelem ily útjától sem retten vissza, ó az nem lehet a népnek, az emberiségnek igaz barátja, annál a győzelemnek csak szolgaság lehet a vége, és az ily győzelmen Isten áldása soha, soha nem lehet!”
Cs. B.