Keresztelő Szent János fejevétele (augusztus 29.) a magyar történelem baljóslatú helye a naptárban: 1520-ban ezen a napon foglalja el a török sereg Nándorfehétvárt, 1526-ban ezen a napon zajlik a végzetes mohácsi csata, és 1541-ben Szulejmán szultán janicsárjai ezen a napon foglalják el Buda várát. (Nem kizárt, hogy a törökök a dátum kijelölésében tudatosan alkalmazták – ma így mondanánk –, a lélektani hadviselés módszerét, noha lehet, hogy ekkor ez még jóslásnak nevezték.) …És, tegyük hozzá, 175 évvel ezelőtt, 1848-ban ugyanezen a napon égették porig Temerint is – ugyan nem a török, hanem a történelmileg helyükre törekvő új balkáni erő, a szerbek csapatai, közöttük bácskai és bánáti felkelőkkel és a Dunától és a Szávától délre eső területekről toborzott, és a könnyű zsákmány reményében ide tódult önkéntesekkel. Az 1848/49-es temerini eseményeknek Ökrész Károly 2006-ban egy kiváló monográfiát szentelt (Temerin a magyar szabadságharcban), s benne részletesen foglalkozott az 1848 augusztusi katasztrófával, a hagyomány által „nagy szaladás”-nak vagy csak egyszerűen „szaladás”-nak nevezett meneküléssel, a menekült temeriniek további sorsával, majd későbbi visszatérésével is. Temerin pusztulása országos visszhangot váltott ki, mert ez volt az első magyar település – később sajnos több is követte – amit az addigi harcok során korábban nem tapasztalt brutalitással és kíméletlenséggel pusztítottak el. Hogy erre sor kerülhetett, az nem kis mértékben az akkor még a bécsi kamarilla részéről titokban instruált császári tisztek vezette katonai alakulatok sokszor érthetetlenül passzív magatartásán múlott, kezdetben ugyanis, amikor pedig a Délvidéken már igencsak kiéleződtek a konfliktusok, Magyarországnak még nem volt független hadereje. (Batthyány Lajos miniszterelnök annak átmeneti pótlására rendelkezett úgy, hogy az egész országban meg kell szervezni a nemzetőrséget.) Temerin pusztulásáról a már szabadon választott országgyűlésben maga Kossuth Lajos is felszólalt, ostorozva az árulókat. A szabadságharcot követően is többször fölmerült, mi vezethetett ahhoz, hogy Temerin védelmét olyan könnyen feladták, és a lakosságot sorsára hagyták. Politikusok, katonák, diplomaták, emlék- és naplóírók is foglalkoztak e kérdéssel, nem csak magyarok, de szerbek, sőt németek is. Temerin felgyújtását még egy deszeteracokban írt szerb népének névtelen szerzője is megénekelte – kinyomtatott művét Stratimirović szerb tábornok hagyatékában találták meg – Kaćanski, a szenttamási származású költő pedig lírai elbeszélő költeményt szentelt a település szerbek általi elpusztításának. Batthyány miniszterelnök egykori titkára, Kuthy Lajos, akinek népszerűsége egy ideig Jókaiéval vetekedett, A temerini hősnő címmel hosszú elbeszélést jelentetett meg, nem sokkal a szabadságharc bukása után. E két utóbbi mű azonban inkább az irodalomtörténet számára izgalmas. A történelmi tények iránt érdeklődők számára sokkal érdekesebbek a kortársak feljegyzései, visszaemlékezései. Közülük is kimagaslik EPERJESY FERENC (1814 – 1890) egri egyházmegyés római katolikus lelkész, pusztamonostori plébános Napló 1849-ik évből c. munkája, amely a Zakar Péter történész által sajtó alá rendezett, szerkesztett és kiadott „Egyedül Kossuth neve parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről alcímet viselő kötetben 2001-ben jelent meg a Csongrád Megyei Levéltár kiadásában.
Eperjesy a Heves megyei nemzetőrök 3000 főt számláló, katonai tapasztalatokkal nem rendelkező őrseregének papjaként hosszú és nehézkes előkészületek után augusztus elején indult a Délvidékre. „Kocsin valánk, s miután nagy tömegben ez vala első indulásunk, s tapasztalat nem tisztítá meg az eszméket: a zavar, a rendetlenség mind a vezetők, mind a vezetettek részéről igen nagy volt. Senki nem tudta, hol százada, hol tizede, hol tisztje, mint hegyekből omló záporlé omlott a kocsiözön (…) rend és fegyelem nélkül” – írja augusztus 6-án. Szeged és Szabadka érintésével 9-én érkeztek Verbászra, itt már kitapinthatóvá váltak a harci cselekmények jelei, ezért századonkénti rendbe szedték a kocsisorokat. Másnap Szenttamás mellett haladnak el. „ Kettős tornya büszkén emeli fejét, de ha igaz, hogy ablakain ágyúk kukucskálnak, úgy nem soká alázatos szolgáját fog csinálni a magyarnak. Különös érzés, ki ezt soha nem próbálta, ellenséges földön utazni; az utak őrszemekkel vannak elállva, melyek a határokban is bizonyos távolságra el láthatatlanul hosszan vonulnak. Itt-ott lovas vagy gyalog csapatok a vidéket beszáguldozók látszanak, folytonos élénk és éberség mindenütt. Itt most minden magyar falu egy tábor-tanya, Kiskérnél mintegy vászon-város fehérlenek a sátorok. Ókéren túl, hol tömérdek leégett és elpusztított tanyát látunk, föltűntek a rácok őrszem-sátoraik is.”
Augusztus 10-én délután öt óra tájban érkeznek Temerinbe. Eperjesy a naplójához írt későbbi feljegyzésében elmondja, hogy itt találkozott régi főhadnagy ismerősével, a később Aradon honvédtábornokként vértanúságot szenvedő Knezich Károllyal. „A város népét legnagyobb izgatottságban találtuk. Künn tolongó gyermekek, asszonyok s vasvillás férfiak csoportjai örömmel fogadtak. Itt-ott poggyásszal rakott szekerek álltak a város alatt, a látkörön iszonyú füstgomoly és tanyákat emésztő lángok, majd vágtató huszárok látszottak. Kérdésünkre, mi ez: ’most végződött a csata’, lőn a válasz. Délben a rácok az úgynevezett vaskapunál kinyomultak Járekre, egy tőle nem messze fekvő erdőcskéből ágyúzni kezdték a falut, de szerencsésen visszaverettek. (…)Mieinkből két század Járekre rendeltetett. Én a stábbal Temerinben maradtam, hol a fölötte derék Nováky József [pontosabban Novák Antal – Cs. B. megj.] plébános szállással és koszttal első találkozásra megkínált.”
Augusztus 11. „Láttam a tegnapi csatában megsebesült Jámbor József Komárom megyei fi huszárt. Lábát találá el egy golyó bokában, mely lovát is átfúrta. A zúzás borzasztó vala, s lába bokán fölül elvágatott. Délelőtt Bánát felől nagy ágyúzás, a tanyák egyre égnek és füstölögnek. Mieink közül egy gyöngyösi (…) és két szolnoki elfogatnak.” Egy nappal később a védők Járekról csapnak ki a szerbekre, három-négyet lekaszabolnak és 23 foglyot ejtenek, „köztük két asszonyt, egy gyermeket s egy kaputost is.” Járekot a 33-as Gyulai zászlóalj 2. százada mellett a hevesi nemzetőrség 1. zászlóaljának hat százada védte, míg a 2. zászlóalj Temerintől északra foglalt állást.
Eperjesy augusztus 19-20-ai feljegyzései már arról tanúskodnak, hogy a Temerin védelmére kirendelt katonaság tisztikarával szemben egyre nagyobb a bizalmatlanság. „A közkatonaság, tudjuk, hogy lelkes, s ég hazájáért szerelme. Ezek elég őszinték érzelmeiket, bármilyen legyen az, nyíltan bevallani, s ezekkel tudjuk, hogy állunk, de a tisztek nagyobb részével nem. Az a szemszúró elhúzódás, még a műveltebb és előkelőbbjétől is az őrseregnek [tudniillik a hivatásos tisztek nemzetőrséggel szembeni távolságtartó magatartása – Cs. B. megj.], az a német csacsogás még 1848-ban aug. 20-ikán is, amaz itt-ott, minden tartózkodásuk mellett is kibukkanó antediluviánus eszmék [értsd: vízözön előtti, vagyis idejétmúlt eszmék – Cs. B. megj.]: legjobb indulatunk mellett sem gyaníthatnak tiszta lelkesülést. Ez gyanúsításnak látszik, pedig a nem szép, de még nem is csúnya, hanem gyalázatos szerintem is. Azonban én tényeken s látottakon építek, s hiszem, ittlétünk alatt nyilvánosabb bizonyítványok is merülendnek föl!” Szenttamás sikertelen ostroma csak megerősíti Eperjesy gyanakvását Bechtold generális és társai teszetoszaságának természetét illetően. Kárhoztatja azt is, hogy néhány héttel korábban minden ésszerű ok nélkül föladták Földvárt, és ezáltal a szerb csapatoknak sikerült vonalaikat összekötni a római sáncokkal és a Bánáttal. Kossuth pár héttel későbbi keltezésű újságcikkében maga is kitért a példátlan meghátrálásra: „Előbb pedig Fölvárt elfoglalták, s elfoglalván visszavonultak [Becsére – Cs. B. megj.], átadták a szerbeknek, s három héten át nézték egy puskalövésnyiről, miként csinálnak ellenünk egy újabb erősséget. Végre pedig főtisztek s egész seregek – az idegenek közöl – nyíltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fognak küzdeni. Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket – és ezt katonai becsületnek keresztelték.” (Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 18.)
Cs. B.